2. vasárnap – Békesség
Advent négy vasárnapja négy apró fényt hoz. Négy pillanatot, amikor megállhatunk egy kicsit, és megint meghalljuk azt a halk, mély hangot, amit néha elnyom a világ zaja.
Ezek a történetek nem szólnak nagy fordulatokról. Sokkal inkább azokról a szelíd, hétköznapi csodákról, amelyek észrevétlenül találják meg az embert… pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá.
Mindegyik vasárnap egy külön kis világ, egy önálló, kerek történet. De ha mind a négyet elolvasod, lassan összeáll bennük valami mélyebb, meleg üzenet: hogy még ebben a rohanó, néha kemény, sokszor fárasztó világban is
van helye a jóságnak, az emberségnek,
és annak a finom fénynek, amit egymásnak adhatunk.
Bárhol is kezded, bármelyik mondat ragad meg, remélem, találsz bennük egy apró pillanatot, ami ma megérint, megnyugtat, vagy egyszerűen csak melléd ül. Mert néha elég egyetlen pici láng… hogy a lélek újra hazataláljon.
A csend megtanít
A hét közepére a város már ünnepi díszbe borult. Az emberek siettek, a boltokból karácsonyi dallamok szűrődtek ki, és mindenhol fényfüzérek lógtak.
Ő mégis egyre üresebbnek érezte magát.
Mintha a fények kavalkádja nem kint ragyogott volna, hanem valami egészen más hiányzott volna belül. Talán a csönd. Talán az a fajta béke, amit már rég nem érzett.
Vasárnap reggel lassan ébredt. A lakásban félhomály volt, odakint a szürke ég alól apró hópelyhek kezdtek hullani — csendesen, megfontoltan, mintha nem akarnának nagy zajt csapni, csak finoman letakarni mindent.
A nő forró teát készített, és úgy döntött: ma sétál egyet a közeli parkban.
A park ilyenkor szinte teljesen üres volt. A padokon vékony hóréteg pihent, a fák ágain áttetsző jégcsapok csillogtak. A világ ritka pillanata volt ez: minden puhán, hangtalanul lélegzett.
Lassan leült egy padra. A teste még feszült volt — a gondolatok egyik a másikat kergette —, de valami mégis változni kezdett. A csend nem betöltötte, hanem körülölelte. Mint egy meleg takaró, amelyet rég nem érzett.
Aztán egy halk nesz.
Nem zavaró, mégis épp elég ahhoz, hogy felkapja a fejét.
Egy kislány állt meg mellette pár lépéssel. Talán hatéves lehetett. Túlméretezett sapka csúszott a szemébe, orra piros volt a hidegtől. A kezében egy apró papírlap, rajta gyerekbetűkkel írt sorok.
– Néni… – szólította meg félénken. – Elnézést… megkérhetem valamire?
A nő meglepődött, de bólintott.
– Persze, mondd csak.
A kislány szorongatta a papírt.
– Az iskolában azt kaptuk feladatnak, hogy írjunk valakinek egy jókívánságot… valakinek, akit nem ismerünk. És… én még senkinek nem mertem odaadni.
A nő mellkasában valami megmozdult.
– Nekem adnád? – kérdezte halkan, mintha attól félne, elillan ez az apró, törékeny pillanat.
A kislány bólintott, arcán óvatos, mégis hatalmas megkönnyebbüléssel.
Odadta a lapot. A nő ujjai remegve bontották ki.
„Kívánom, hogy legyen egy nap, amikor semmi nem fáj, és minden békés a szívedben.”
Olyan egyszerű mondat volt, hogy akár rá is legyinthetett volna.
De mégsem tudott.
Mert pontosan azt mondta ki, amit már hónapok óta nem tudott megfogalmazni magának sem.
Felnézett — a kislány még ott állt.
– Köszönöm – mondta, és a hangja rekedt volt. – Ez nagyon sokat jelent.
A kislány elmosolyodott. Nem nagy mosollyal, inkább olyan félénk, őszinte gyermeki mosollyal, amelyben nincs semmi erőlködés.
– Anyukám azt mondta, a békesség olyan, mint a hó. Ha hagyjuk, magától is lehull ránk.
A nő nem tudta, mit válaszoljon. Csak nézte a hópelyheket, ahogy puhán, hangtalanul hullanak — mintha tényleg rajtuk múlna minden.
A kislány intett, és már futott is tovább a szüleihez, akik messziről figyelték. A nő pedig ott maradt a padon, kezében a gyűrött papírlappal.
A hideg ellenére melegség áradt szét benne.
Nem az a harsányfajta.
Nem is az, amelyik mindent megold.
Csak egy halk, szelíd békesség — mint amikor lelassul egy pillanatra a szív, és azt mondja:
„Mégis van helyem ebben a világban.”
És ahogy lassan hazafelé indult, azt vette észre, hogy a gondolatai – hosszú idő után először – nem szorítják, hanem kísérik.
Csendesen.
Szinte lélegzetként.
A békesség tanítani kezdte.
Jövő vasárnap a szeretet finom melege érkezik – folytatódik a történet, veled.
Ez is érdekelhet
Ismerjétek meg: Selinát
Boldogságunk kulcsa az, hogy Szárnyalunk, és Jól érezzük magunkat a Bőrünkben.
