Mester Györgyi: A Hókirálynő karácsonyfája

Alkonyodott. Az utca a szegényes, málló vakolatú házfalak miatt volt szürke, az ég pedig a dunyha vastagságú hófelhőktől.
A karácsony ott lógott a levegőben, de ebből az utcán céltalanul bandukoló három fiúcska mit sem érzett.
Nekik még sohasem volt karácsonyfájuk, mint ahogy az utcabeli ismerőseiknek sem. Unatkoztak. Nem tagadhatták meg azonban gyermek mivoltukat, játszhatnékjuk volt, míg el nem jön a lefekvés órája.
Egyikük felvetette: menjenek pár utcával arrébb, ahol a jobb módú negyedben már bizonyára sok ablakból kiviláglik a feldíszített, tarka fényekben pompázó karácsonyfa.
Ez jó ötletnek tűnt, hát nekivágtak. Közben, mintegy észrevétlenül, meghasadt a felhődunyha, és szállingózni kezdett a hó.
Nem tévedtek. Pár utcával odébb, több ablakból is színes fények sütöttek ki az egyre sötétülő utcára. Meg-megálltak, gyönyörködtek benne.
Egyszer csak, kis terecske szakította meg a láncszerűen egybefolyó, magas épületek sorát. Emlékeztek, a téren, napokkal azelőtt, sötét arcú, morcos tekintetű, nagydarab férfi árulta a szebbnél-szebb fenyőket. Mivel az ünnep már az orruk előtt volt, s a vevők is elfogytak, az árus összetakarított, és eltűnt a sátrával együtt.
A járda mellett azonban, ott árválkodott egy fenyőfa. Ahogy közelebbről megnézték, megértették, az árus miért hagyhatta magára a fácskát. Valójában csak megszabadult tőle, mint selejttől. Kidobta, szemétnek szánta. Nem tudott vele mit kezdeni, mivel görbe volt a törzse, letört a csúcsa, és ágai végén már rozsdásodott a tűlevél. A gyerekek, rövid tanakodást követően, ölükbe kapták a fát, és szapora léptekkel megindultak hazafelé. Mire a házukhoz értek, már nehezükre esett a járás az egyre vastagodó hóban. A kis fenyőt bevitték az öreg, kopott ház udvarára, és odatámasztották a téglakerítéshez. Forgatták, nézegették, keresték, melyik oldala mutatkozik a legegyenesebbnek, majd havat tapasztottak a fa tövéhez, hogy el ne dőljön. Egyikük a tört ágat nyeste le a fa csúcsáról a bicskájával, míg társa a megszáradt, rozsdaszínű tűleveleket szedegette le róla. De mivel ékítsék fel? Mi is a tél legszebb dísze? Hát persze, hogy a hó… Hógolyókat gyúrtak, és a kisebb-nagyobb gömböket rányomkodták a fenyőcske ágaira. Amikor már tele volt díszekkel, a tetejére hóból hegyes csúcsot formáztak. A kora esti, kékesfekete égboltra lassan felúszott a ragyogó hold. Fényével körülölelte a kopár kis fenyőből immár karácsonyfává vált fácskát. A házból többen is felfigyeltek a kintről behallatszó, szokatlan sürgés-forgásra. Az emeletekről a kíváncsi lakók lassacskán leszállingóztak az udvarra. Különösen a kisebb gyerekek ámuldoztak a fácska varázslatos szépségén, hiszen nekik még sohasem volt karácsonyfájuk. A bámészkodók között, két kislány dideregve bújt össze, miközben a holdfényben tündöklő, hótól szikrázó kis fenyőt csodálták. Látszott rajtuk, már addig is sokat fagyoskodtak, a lakásukban se lehetett melegebb, mint odakinn az udvaron. Az idősebb lányka, még ácsorgás közben is, szorosan magához ölelte a húgát, úgy próbálta melengetni. A fiúk figyelmét nem kerülte el a dolog. Őket legalább odahaza duruzsoló kályha várta, ha karácsonyfára nem is tellett. A lakók, miután kigyönyörködték magukat a ház karácsonyfájában, lassan visszatértek otthonaikba. Csupán a fára lelő három kisfiú tanakodott valamin, és egy darab ideig még ott időztek az udvaron… Reggelre eltűnt a csodaszép karácsonyfa, nyoma sem maradt. Mintha soha, nem is lett volna. Talán csak álmodták, hogy ott volt?!

Többen azt rebesgették, a Hókirálynő megirigyelte tőlük, megtetszett neki a pompás karácsonyfa, amely a tél legszebb, hóból készült díszeivel lett felékítve. Az éj leple alatt magával vitte hát a birodalmába, s most a fácska a palotája előtt áll, hogy minden alattvalója megcsodálhassa.
Mások ugyanakkor azt beszélték, hogy a legszegényebbek közül való, két, didergő kislány – valakik jóvoltából, karácsony szent estéjén -, fenyőfa tüze mellett melegedett…