Mesék, fények, közös csodák 1. hét
Adventi MeseKalendárium
A Télapó Elveszett Listája – Csillagjáró nyomozás
1. rész – A csilingelő szél és a nagy tüsszentés
Anya felvezető mondata: Ma este megismerjük Mirát, Benjit, és azt a manót, akinek egyetlen tüsszentése miatt kis híján elmarad a Mikulás!
Mira és Benji az ablaknál ültek, és figyelték, ahogy a decemberi hópelyhek lassan libegnek a házuk előtt. Mira imádta a havat. Benji kicsit fázós volt, ezért jól betekerte magát a kedvenc piros pokrócába.
– Szerinted tényleg jön ma a Mikulás? – kérdezte Benji halkan.
– Persze hogy jön! – felelte Mira. – Én már hallottam a távolból csilingelést!
Pedig a csilingelés nem is a szánról jött… hanem valaki egészen más volt az. Hirtelen apró, szikrázó fény kavargott a levegőben.
Aztán valami puhán puffant a verandán.
– Menjünk ki! – Mira már húzta is a kabátját.
Benji bizonytalanul lépkedett utána, de ment, mert nem akarta egyedül hagyni a nővérét. Ahogy kinyitották az ajtót, ott hevert előttük egy kócos hajú, pufók, csilingelő manó. Az orra piros volt, a kabátja tele volt hópelyhekkel, és a fején egy kis csengő is mozgott minden levegővételnél.
– Hapciiiii! – tüsszentett egy hatalmasat.
A tüsszentés akkora erővel süvített, hogy Mira haját hátradobta, Benji pokróca pedig lehullott. A manó felült, és sietve összeszedett néhány szanaszét repült papírt… de azok üresnek tűntek.
– Ne-nem hiszem el… baj van! Nagyon nagy baj! – szipogta a manó. – Én vagyok Csuhi, a Szélmanó, és… és…
Benji óvatosan közelebb lépett.
– És mi történt?
Csuhi hatalmasat sóhajtott.
– A Télapó Nagy Karácsonyi Listája… szétrepült. Szétszakadt! A tüsszentésem miatt! A kedvesség-lista! A vágy-lista! A jócselekedet-lista! Mind… elvesztek!
A gyerekek elkerekedett szemmel néztek rá.
– De akkor… – kezdi Mira.
– …akkor a Mikulás nem tudja, ki mit szeretne – fejezte be Benji halkan. – És nem tud elindulni?
Csuhi bólintott. A csengő a fején szomorúan csilingelt.
– Pontosan. És én egyedül nem tudom megkeresni… A darabok elszálltak az Északi Csillagösvény 7 különleges helyére. Mindegyik egy próbát őriz. Mira felállt.
– Mi segítünk! Benji szája tátva maradt.
– Mi??? – kérdezte, arca egyszerre volt rémült és izgatott. – Mi… mi segítsünk a Mikulásnak?
– Igen! – mondta Mira határozottan. – Ha mi nem, akkor ki?
Csuhi szeme tágra nyílt.
– Tényleg? TÉNYLEG segítetek???
Mindhárman kint álltak a verandán, a hóhullás lágyan körbetáncolta őket.
– Mire kell figyelnünk? – kérdezte Mira.
Csuhi ekkor titokzatos hangon mondta:
– Minden listadarab más-más helyen rejtőzik. Az elsőt… valahol nagyon közel érzem. Olyan helyen, ahol a szél is dalol néha… és ahol valaki fél a csilingeléstől.
Benji nyelt egyet.
– Ééén félek a csilingeléstől.
– Igen – mosolygott rá Mira –, de most… talán pont emiatt fogunk rálelni.
A manó a hópelyhek közé mutatott.
– Gyertek utánam! Ma este megkeressük az első listadarabot! Csak az első lépés a legnehezebb…
Benji Mira kezét szorította, és a kis csapat útnak indult a télbe.
És ezzel elkezdődött a Csillagjáró nyomozás…
Esti tanulság: „Az első lépés néha ijesztő, de nélküle nincs kaland.”
2. rész – A Csilingelő Fenyves titka
Anya felvezető mondata: Ma este Mira, Benji és Csuhi belépnek a Csilingelő Fenyvesbe – ahol a fák énekelnek, a szél csilingel, és egy picike bátorság is elég ahhoz, hogy megtaláld az első listadarabot
A hó puhábbá vált, az éjszaka pedig fényesebb lett, ahogy Mira, Benji és Csuhi elindultak az erdő felé. A fák között minden lépéssel erősödött a halk csilingelés.
– Ez… olyan, mintha valaki halkan énekelne – suttogta Benji, miközben Mira karjába kapaszkodott. Csuhi bólintott.
– Ez a Csilingelő Fenyves. Itt laknak a Fenyőőrzők. Nem kell félni… csak picit csiklandósak.
– Csiklandósak?? – nézett rá Mira.
Ám mielőtt válaszolhatott volna, a fenyőágak lassan megmozdultak. Nem úgy, mint amikor a szél fújja… hanem mintha valaki finoman ringatná őket.
És ekkor kezdődött:
CSILING-LING-LING…
CSILING-LING-LING…
A fák dalolni kezdtek. Benji összerezzent.
– Ez… ez a hang… mintha… mintha engem hívna.
A fenyőágak valóban felé fordultak. Apró hópelyhek peregtek le róluk, és a hópelyheken halvány fény ragyogott – mintha minden pelyhet belülről világítana egy ici-pici csillag.
Csuhi a fákra mutatott.
– A Fenyőőrzők úgy beszélnek, hogy csilingelnek. Azt mondják… valaki fél valamitől, és szeretnének segíteni.
Benji füléig vörös lett.
– Ééén… én félek ettől a hangocskától.
A következő pillanatban a fenyők finoman, barátságosan megremegtek.
Mintha bólogatnának.
CSILING… csiling… csiling…
(Halkan, lassan. Barátságosan.)
Benji nagy levegőt vett.
– Ha ők nem bántanak… akkor én se félek!
Ahogy kimondta, egy fenyőág lassan lehajolt eléjük. A végén egy hócsillag ragyogott – éppen olyan alakú, mint a Mikulás listájának egyik sarka.
Mira felkiáltott:
– Ez az első darab!
Benji óvatosan kinyúlt érte. A hócsillag megmozdult, és ahogy a kezébe ért, egy pillanatra melegség futott végig rajta. A hópelyhek finom fénycsíkot húztak körülötte.
Csuhi tapsolt egyet, hogy a csengőjén is csilingeljen egy nagyot.
– Megvan! Az első! És Benji szerezte meg! Aki félt… mégis bátor volt!
Benji szeme csillogott.
– Én? Én… tényleg megcsináltam?
A fák halk, elégedett dallal feleltek:
CSILING-LING…
BÁTOR VAGY…
CSILING-LING…
Mira átkarolta Benjit.
– Büszke vagyok rád!
Csuhi szélesen vigyorgott.
– Egy darab már megvan. Már csak hat hiányzik! Holnap új ösvényt követünk tovább… ahol még nagyobb kaland vár!
A fenyves kapuja mögött halkan pelyhelt tovább a hó, mintha azt suttogná:
„Aki legyőzi a félelmét, az világít belül egy picit…”
Esti tanulság: „Ha valamitől félsz, de mégis megteszed – az a legnagyobb bátorság.”
3. rész – A Zúzmara-torony tükrei
Anya felvezető mondata: Ma este a gyerekek és Csuhi elérnek egy különös toronyhoz, ahol tükrök mutatják meg, milyen erő lakik bennük valójában.
Másnap reggelre az erdő megváltozott. A fák ágairól hosszú, csillogó jégcsapok lógtak, és minden egyes jégcsapon apró fény csillant.
– Ez a Zúzmara-rét… – súgta Csuhi. – A torony innen már nincs messze. Benji összefonta a karját.
– Biztos… oda kell mennünk?
– Biztos! – válaszolta Mira határozottan. – Hiszen a lista darabjai mind szétszóródtak. Nem állhatunk meg!
Ahogy közeledtek, a hó alatt finom, kékes fény derengése jelent meg. Aztán kibukkant a Zúzmara-torony:
magas volt, szikrázó, és olyan tisztán fénylő jégből épült, mintha egy egész hófelhő álmodta volna oda.
Csuhi tapsolt egyet, amitől a csengői megcsendültek.
– A Zúzmara-torony nem veszélyes… csak trükkös! Itt laknak a Tükör-manók. Ők mutatják meg, mit tudsz valójában.
– Jól hangzik – mondta Mira lelkesen.
– Kicsit ijesztően – tette hozzá Benji halkan.
Ahogy beléptek, a torony belseje felragyogott. A falak jégtükörként csillogtak, és minden lépésnél más-más tükörfényt vetettek szét. A torony közepén három tükör állt.
Az első tükör zölden ragyogott.
A második kékesen csillogott.
A harmadik aranyszínű fénybe burkolózott.
Csuhi előre lépett.
– Ezek a próbák. De ne aggódjatok, mindegyik olyan, amit csak ti tudtok megoldani.
Benji a zöld tükör elé lépett, mert mintha hívta volna. A tükörben egy remegő fiú jelent meg – szinte olyan, mint ő maga, csak nagyobbra fújódott kételyekkel.
A tükörbéli Benji azt mondta:
– Te úgyse tudod megcsinálni… túl nehéz…
Benji hátratoppant.
– Ez én vagyok… amikor félek.
Mira mellé lépett, megfogta a kezét.
– De én látom benned azt is, aki akkor is csinálja, amikor fél!
Benji nagy levegőt vett… és bátran odalépett a tükörhöz.
– Nem hiszek neked… mert én most is csinálom.
A zöld tükör erre felragyogott, a fény pedig széthullott:
egy listadarab bújt elő belőle, mint egy jégből faragott, csillogó lapocska. Benji nevetve kapta el.
– SIKERÜLT! – kiáltotta.
A második – a kék tükör – Mira felé fordult.
A tükörben ő látszott… de tíz féle önmagából.
Mira egyszer sírt, egyszer bosszankodott, egyszer nevette magát, egyszer meg ijedezett.
– De hát… én ennyi vagyok? – kérdezte döbbenten.
A tükör halk, mély, hullámzó hangon felelt:
– Igen. És mindegyik te vagy. De csak akkor leszel erős, ha elfogadod mindegyiket.
Mira lehunyta a szemét, és halkan suttogta:
– Elfogadom. Mindet.
A kék tükör felragyogott, majd előcsusszant belőle egy újabb listadarab. Mira boldogan kapta el, majd Benji nyakába ugrott.
A harmadik – az arany tükör – Csuhi elé fordult.
Benji és Mira összenéztek.
– Csuhi, neked is van próbád? – kérdezte Benji.
A Szélmanó halkan bólintott.
– Minden manónak van olyan része, amit meg kell tanulnia szeretni.
A tükörben egy kis manó látszott, akinek csengői néha elnémultak, ha bizonytalan volt. A tükör-Manó így szólt:
– Nem vagy mindig elég biztos magadban.
Csuhi szemében megcsillant valami.
– De akkor is segítek… még ha néha remegek is!
Az arany tükör erre megremegett, majd felnyílt, mint egy virág: a harmadik listadarab is előkerült!
Mindhárman egyszerre kiáltottak:
– HÁROM MEGVAN!!!
Csuhi csilingelő hangon nevetett.
– Három nap, három darab! Holnap új kaland vár – közelebb kerülünk a teljes listához!
Ahogy kiléptek a toronyból, a nap halkan megszórta őket aranyfénnyel, mintha azt suttogná:
„A legnagyobb erő néha az, hogy szembe mersz nézni önmagaddal.”
Esti tanulság: „A tükör nem csak azt mutatja, ki vagy – azt is, ki lehetnél.”
4. rész – A Hófúvás Labirintus nevetései
Anya felvezető mondata: Ma este Mira, Benji és Csuhi egy olyan helyre ér, ahol a hó sem marad csöndben — mert minden lépés kacagtatja őket.
Másnap délután az erdő hirtelen szellősebbé vált. A fák között furcsa, játékos, kacarászó hangok szálltak.
– Ezt… hallod? – kérdezte Mira. Benji körbefordult.
– Mintha valaki nevetne…
– Nem valaki – vigyorgott Csuhi, akinek a csengői is kacagtak. – Ez a Hófúvás Labirintus. Ahol semmi se marad komoly túl sokáig.
Ahogy beléptek, rögtön megtörtént az első furcsaság:
Benji lépett egyet… és a hó „HAHAHA!” hangot adott.
Benji megugrott.
– Ez most MI volt?!
A hó újra megszólalt:
„HÓÓÓÓÓ-HÓ-HÓÓÓ!”
Mira hangosan felnevetett.
– Ez a hó… nevet! BENJIRE!
Benji fújt egyet, de aztán ő is elnevette magát. Nehéz volt nem. Hiszen a hó kuncogott, az ágak vihogtak, a szél csilingelt, és a labirintus mintha köréjük táncolt volna.
– Itt minden hangból szeretet lesz – magyarázta Csuhi. – A Labirintus akkor segít továbbmenni, ha ti is meg meritek engedni magatoknak, hogy jól érezzétek magatokat.
Mira nagy levegőt vett, majd vidáman, ugrálva indult előre.
– Juhúúúú! Hahó, labirintus, hol a következő lista-darab?
A fák erre meglengették ágaikat, mintha köszöntenék őket. Aztán hirtelen nagy hófuvallat érkezett, de nem hideg, hanem bizsergetően meleg.
A hófúvás halkan szólt:
– Heheeee… fogócskázzatok velem!
Mira és Benji összenéztek.
– Fogócska? – kérdezte Mira.
– Fogócska. – bólintott Benji.
És már futottak is.
Mira előre szaladt
Benji utána
A hófúvás pedig játékosan kerülgette őket
A labirintus minden kanyarja más hangon kacagott: szipogva, csilingelve, csuklósan, csillogósan.
A nevetés pedig valami különös varázslatot hozott: minél vidámabban futottak, annál világosabb lett előttük az ösvény.
Végül a hófúvás egy helyen lelassult.
– Ide nézzetek! – szólt csiklandozós hangon.
A hó tetejére egy apró, csillogó fehér lap emelkedett ki. Hasonlított a lista darabjaira… de ez különösen ragyogott. Benji odaszaladt, letérdelt, és fáradtan, de mosolyogva felvette.
– MEGVAN! A negyedik darab!
A hó körülöttük így szólt:
– Aki nevetve keresi a fényt, az könnyebben megtalálja! –
Mira csillogó szemmel nézett körbe.
– Olyan jó volt így együtt futni. Mintha… a szívem is nevetne.
Csuhi bólogatott.
– A Hófúvás Labirintus ezt csinálja. Megmutatja, hogy a vidámság is erő. Néha éppen a nevetés visz át a legnehezebb ösvényen.
A labirintus mögött halkan aranyló fény rajzolódott ki — mintha maga az erdő mosolyogna.
– Gyereketek! – szólt Csuhi csilingelve. – A 4. darab már nálunk van! Holnap újabb kaland vár!
És a fák mögött a szél még egyszer, utoljára kikuncogott:
„Jó éjt, kis keresők… holnap újra nevetünk!”
Esti tanulság: „A nevetés nem játék — varázslat. Néha többre képes, mint az erő vagy a bátorság.”
5. rész – A Jégszív-híd csiszolt csendje
Anya felvezető mondata: Ma este a gyerekek egy különleges hídhoz érnek – ahol nem a hang, hanem a csend mutatja meg, mi lakik a szívükben.
A Hófúvás Labirintus csilingelése lassan elhalkult mögöttük, és az erdő kezdett csendesebb lenni. A hó vastagabb lett, és olyan puhán ropogott a talpuk alatt, mintha gyapot felhőn járnának.
– Miért lett ilyen… csönd? – kérdezte Benji.
Csuhi mosolygott, de most halkabban, óvatosabban csilingelt.
– Mert közeledünk a Jégszív-hídhoz. Ott minden csend. De nem félelemből… hanem tiszteletből.
A hírtelen sötétebb fák között lassan kirajzolódott egy kristályból faragott híd, amely a földből nőtt ki, mint egy jégből született égi lépcső.
A híd gyönyörű volt.
A jéglapok olyan fényben csillogtak, mintha apró csillagok aludnának bennük.
– Itt lakik a Csend-Őre – mondta Csuhi. – Ő vigyáz arra, hogy az emberek szíve valóban azt mondja-e, amit kimondanak.
Benji szemében apró aggodalom csillant.
– És… meg fogja mondani, ha nem?
– Meg. – bólintott a Szélmanó. – De csakis azért, hogy segítsen.
Ahogy a híd elejéhez értek, Mira megtorpant.
– Nézzétek…
A híd közepén egy jégszobor állt.
Csodaszép volt: egy szív formájú kristály, amelyen belül lassan kavargott a fény… mintha valaki nagyon halkan sóhajtana.
A kristály előtt pedig egy figura ült.
Nem ember, nem állat… inkább olyan volt, mint egy hosszú, hajtincs-szerű szélcsóva: ezüstösen fénylő, ovális arcú lény, csöndes, kedves szemeivel.
Ő volt a Csend-Őre. Az Őr fölemelte tekintetét, és olyan puha hangon szólalt meg, mintha maga a hó susogna:
– Üdv nektek, keresők. A híd csak annak nyílik meg, aki meg meri mutatni a szívét.
Benji megint feszengeni kezdett.
– Hogy kell megmutatni? – kérdezte Mira.
Az Őr egy pillanatra behunyta a szemét.
– Itt a szív beszél. Nem hanggal.
A híd előtt kell gondolnod valamire… vagy valakire… amit igazán szeretsz. A híd akkor enged át, ha érzi az igazságot.
Mira behunyta a szemét. A híd halványan felragyogott.
– Én… én anyára gondolok. Meg a reggeli kakaóra – suttogta.
A híd csillanása felerősödött: átengedte.
Benji toporgott.
– De én… mi van, ha nem találok elég „nagyon” érzést?
A Csend-Őr mosolygott.
– Elég a kicsi is, ha igaz.
Benji lehunyta a szemét. Sokáig csend volt.
Aztán halkan így szólt: – Én… Mirára gondoltam. Amikor megfogja a kezem. Meg… amikor együtt nevetünk.
A híd ekkor olyan fényesen ragyogott fel, mintha csillag hullott volna bele.
– Nézd! – Mira szája elé kapta a kezét. – Engedi!
Benji átkelt. Mögöttük a híd finoman zsongott – a jég csilingelt, de csak belül, halkan, mint egy lassú dobbanás.
Csuhi következett. Látszott rajta, hogy egy pillanatra ő is meghatódott.
– Én arra gondolok… amikor valakit boldoggá teszek. Mert akkor én is az vagyok.
A híd olyan lágy fénybe borult, hogy szinte melegnek tűnt.
És akkor… ahogy mindhárman átértek, a jégszív kristálya lassan megnyílt. Belőle egy hófehér papírdarab emelkedett ki, csillagköd-szerű fénybe burkolva.
– Ez… ez a lista következő darabja! – kiáltotta Mira.
A Csend-Őr bólintott.
– A legszebb dolgok mindig csendben születnek.
Vidd magaddal, kereső. Közeledik a Télapó napja.
Benji finoman kiemelte a listadarabot. Ahogy a kezébe fogta, a papír felmelegedett. Csuhi örömmel csilingelt.
– Nézzétek! Már öt van! Holnap új próba vár!
A híd mögött a csend úgy simult köréjük, mint egy meleg takaró.
Csend… amely nem félelmet hoz, hanem békét.
Esti tanulság: „Van, amit nem kell kimondani — elég, ha a szívedben igaz.”
6. rész - A Csillagvonat érkezése
Anya felvezető mondata: Ma este Mira, Benji és Csuhi egy olyan útra lépnek, amelyet csak azok látnak, akik a szívükben fényt hordoznak
A Jégszív-híd mögött az erdő már egészen más lett. Mintha a fák egyre magasabbra nőnének, a hó pedig finom, csillagporral keveredne. Mira felnézett az égre.
– Mintha több csillag lenne… – suttogta.
Benji bólogatott.
– És… mintha közelebb lennének.
Csuhi szélesen mosolygott.
– Csillagjáró-ösvényre értünk! Ahol ma este… különleges vendég jön.
– Ki? – kérdezte Mira.
A szél halkan susogta: „Türelmes szívek, csak várjatok…”
Ahogy haladtak, a föld alatt halk zúgás indult. Nem félelmetes… inkább olyan volt, mint amikor valaki nagyon messziről dúdol egy altatódalt.
A zúgás hirtelen csilingelésbe váltott.
Majd halk kattogássá.
Benji pislogott egyet.
– Ez… vonathang.
– De hisz itt nincs sín! – tiltakozott Mira.
A következő pillanatban viszont a hó felszíne lassan felrepedt, és onnan egy fénylő csík emelkedett ki.
Egy sínpár – csillagporból. Aranyló, ezüstös, kékesen hullámzó fényekből. A föld enyhén megremegett… és valahol a távolban fény kezdett kibontakozni.
Csuhi felegyenesedett, és csengői boldogan csilingeltek.
– Megérkezett. Jön… a Csillagvonat!
És akkor megjelent.
Először fény volt csak.
Arany és ezüst szikrácskák kavargása.
Aztán kirajzolódott az orra: egy gömbölyű, mosolygó fénylámpás.
Majd a teste: áttetsző, mint egy jégcsillag, de belül csillagpárák lebegtek. A kerekek helyén szikrázó hókörök forogtak, mögötte hosszú, fénylő csík húzódott, mintha egy csillag hullana végig az égen.
A vonat lassított. Puha fényzörej kísérte.
A vonat oldalán ez állt díszesen: „CSILLAGJÁRÓ – csak annak, aki fényt hordoz.”
Mira és Benji egyszerre szaladtak közelebb.
– Ez… ez igazi? – kérdezte Mira.
A vonat oldalán egy ajtó lassan kinyílt, és belőle egy halk, mély, kedves hang szólt:
– Gyere, kis keresők. Messzire kell mennetek… és gyorsan.
Benji ránézett Mirára.
– Tényleg fel… szállhatunk rá?
Csuhi bólintott.
– A Csillagvonat azokért jön, akik már bizonyítottak. Ti pedig már öt listadarabot szereztetek vissza. A hatodikhoz… messzebbre visz titeket. Ahogy felszálltak, a vonat belseje fénnyel telt meg. Puha, meleg fény. A padok mintha bársonyból készültek volna. A mennyezetről apró csillagok csüngtek – lassan ringva, mint altatódal üteme.
Benji az ablakhoz tapadt.
– Nééézd, Mira! Az erdő… olyan kicsi innen!
Mira folytatta a mondatot:
– És mintha repülnénk…
A vonat lassan emelkedni kezdett.
A hó alatt aranyló sínpár eltűnt.
A vonat a levegőbe emelkedett – és csillagfénnyé vált.
Odakint a táj elsuhant alattuk: fák, hegyek, hómezők, csillogó tavak. A vonat egyre magasabbra vitte őket. Aztán hirtelen fénycsík jelent meg előttük: egy függőleges, csillagporos oszlop. Csuhi elámult.
– Ez… ez maga az Égi Kút! Ahol a Télapó a listákat elhelyezi, mielőtt repülni indul!
Mira sóhajtott.
– Akkor… a következő darab… ott lesz?
Csuhi csilingelve bólintott.
– Bizony! És nem lesz könnyű megszerezni. Az Égi Kút őrzői ugyanis… kérdeznek. Három kérdést. Mindet igaz szívvel kell megválaszolni.
Benji nagyot nyelt.
– De mi van, ha elrontjuk?
A vonat mosolygó fénye körülölelte őket. A Csillagvonat halk hangja így szólt:
– Aki idáig eljutott… nem véletlenül jutott idáig.
A vonat lassan megállt a fényoszlop mellett.
– Itt lesz a ti feladatotok, keresők.
Mira keze remegett, de odanyúlt a kilincshez.
– Készen állunk.
Benji ránézett, megfogta a kezét.
– Igen. Együtt.
Csuhi mögöttük állt, csengőivel halkan biztatva:
– Gyerekek… most jön a nagy próba.
És amikor kiléptek, a fényoszlop felragyogott. Mintha maga az ég hajolt volna le hozzájuk.
Esti tanulság: „A fény néha messzire visz – de mindig azok mellé, akikben bízik.”
7. rész – Az Égi Kút három kérdése
Anya felvezető mondata: Ma este Mira, Benji és Csuhi elérik az Égi Kutat, ahol három kérdés vár rájuk. Ha mindháromra igaz szívvel felelnek, megszerezhetik az utolsó listadarabot.
Amikor Mira, Benji és Csuhi kiléptek a Csillagvonat ajtaján, a világ fényből és hópelyhekből állt. A fényoszlop belsejében olyan volt, mintha ezer apró csillag táncolna.
Minden lépésnél dupla fény villant: egy a lábuk alatt… és egy fölöttük, az égen. A fény lassan köréjük simult. Mintha valaki láthatatlan karokkal átölelné őket.
Aztán egy mély, bölcs, mégis gyengéd hang szólt:
– Üdv nektek, lista-keresők. Elhoztatok hat darabot. Az utolsóért… válaszolnotok kell.
A fényoszlop közepén egy kút rajzolódott ki — nem kőből, nem jégből, hanem sűrű, ragyogó csillagporból.
A kút tetején egy papírdarab lebegett. Az utolsó listadarab.
Mira elnyílt szájjal meredt rá. Benji suttogva kérdezte: – Ez… ez tényleg… ott van?
Csuhi bólintott.
– De csak akkor érhetjük el, ha helyesen felelünk a három kérdésre.
A fény ismét szólt:
– Első kérdés… Melyik volt az a pillanat, amikor igazán bátrak voltatok ezen az úton?
Mira és Benji egymásra néztek. Benji óvatosan megszólalt:
– Én akkor… amikor az első darabot megszereztem a Csilingelő Fenyvesben. Nagyon féltem… de megpróbáltam.
A fény puha rezgéssel válaszolt:
– Igaz. A bátorság nem a félelem hiánya. Hanem amikor félsz… mégis lépsz.
Mira megérintette Benji vállát.
– Én akkor éreztem magam bátornak… amikor átmentem a Jégszív-hídon. Nem volt könnyű… de a szívem őszinte volt.
A fény felragyogott.
– A szív őszintesége a legnagyobb erő. A válaszotok igaz.
A kút körül lassan fényhullám gyűrűzött végig.
– Második kérdés…– Miért kerestétek végig ezt a listát? Mit jelent nektek?
A kérdés után hosszú csend hullott. Mintha minden csillag rájuk figyelne. Benji elsőként szólalt meg.
– Mert… mert szerettem volna segíteni. A Télapónak is… és Mirának is. Meg… valahogy úgy éreztem, hogy fontos.
Mira elmosolyodott.
– Nekem azért fontos, mert együtt csináltuk. Mert jó érzés volt újra és újra rátalálni valamire… együtt.
Csuhi halkan hozzáfűzte: – És mert ajándékot vinni valakinek, akit szeretünk… az a legszebb dolog a világon.
A fényoszlop megint pulzált.
– A válaszok tiszták. Az, aki szeretetből cselekszik, sosem téved el.
– Harmadik kérdés… A fény ekkor finomabb, halkabb lett. Mint amikor valaki mosolyog, mielőtt kimond valami fontosat.
– Mit vinnétek magatokkal ebből az útból? Mit őriznétek meg szívetekben?
Mira lehunyta a szemét.
– Azt… hogy mindig lehet bátor az ember. Még akkor is, ha kicsi.
Benji mély levegőt vett.
– Azt… hogy a szeretet tényleg erős. Nagyon. És hogy… jó együtt lenni.
Csuhi szemei megremegtek a meghatottságtól.
– Én megőrizném a nevetéseket… meg azt, hogy két gyerek között ilyen szép fény tud születni.
A fény ekkor…
felrobbant. De nem hanggal. Hanem vakító, gyönyörű, lágy ragyogással. Mintha az egész ég egyszerre sóhajtana fel.
A kút fölött a papírdarab lassan felemelkedett… majd Mira elé úszott.
– Én? – kérdezte csodálkozva.
A fény válaszolt:
– Igen. Te. Mert nemcsak kerestétek a listát… hanem közben megtaláltátok egymást is.
Mira két kézzel fogta meg a papírt.
A listadarab ekkor összeilleszkedett a többi hat résszel.
A csillagpor körülöttük lassan, finoman kavargott.
A fény utoljára szólt:
– A lista készen van. Induljatok… a Télapó vár rátok.”
A rész lezárása
A Csillagvonat csilingelve tért vissza. Mira, Benji és Csuhi felszálltak, a listát biztonságba helyezték. A vonat puhán, halk dalolással indult el vissza… a Mikuláshoz. A gyerekek összebújtak, Csuhi csengői halkan muzsikáltak. Az út végére egyetlen gondolat maradt a szívükben:
„A legszebb ajándék… az, amit együtt találunk meg.”
Esti tanulság (a hét koronája): „Az ajándék nem a papírban lakik… hanem abban, ahogyan együtt keressük.”
„A történet végén halk csillanás suhant végig az égen — az a fény, amelyet egy helyes kis hónyuszi hamarosan nagy útra visz majd…”
Ez is érdekelhet
Arborétum vagy Botanikus kert?
Tavaszi friss tök töltve, fogyozóknak ajánlva.
