Könnytündér

– Kívánj valamit! – mondta egy csilingelő hang. – Ki beszél? Van itt valaki? – kérdezte Panka ijedten, és fejére húzta a takarót. – Én vagyok, a Könnytündér! Bújj csak elő, ne félj, nem harapok! A kislány kikukucskált, és csodálkozva látta meg az aprócska, üvegszerűen átlátszó, ragyogó kis lényt, aki ide-oda röpködött, majd leszállt a paplanra. – Sosem hallottam még rólad! Hogy kerülsz ide? – kérdezte Panka a szárnyát billegető tündértől. – Nem csodálkoznál, ha tudnád, hogy én a könnyekből születek. Sírtál, és itt vagyok. – Én majdnem minden nap sírok, mégsem láttalak még soha. – Te sírásnak nevezed azt a hisztis ordibálást? Most először sírtál igazi könnyeket. – Máskor is könnyeztem. Az miért nem volt igazi? – Mert önzésből tetted, és a szíved hideg maradt közben. Most azonban nem magad miatt sírtál, ezért tudtak feltörni az igazi könnyek, és nekem muszáj volt megszületni. – Nahát! Örülök, hogy sírtam, legalább megláthattalak! – Most kívánhatsz egyet! – mondta a tündér. – Jól gondold meg, mi legyen az! – Szeretném, ha Marika boldogabb lenne! – Legyen, ahogy akarod! – A tündér felröppent. – Mennem kell, lejárt az időm. – Találkozunk még? – Persze! Ahányszor csak igazi könnyeket sírsz, én itt leszek. Könnytündér eltűnt, Panka pedig mély álomba merült.

Az ünnepek utáni első napon Marika ragyogó arccal érkezett az óvodába. Elmesélte, hogy karácsony este valakitől nagy csomagot kaptak. Becsengettek hozzájuk, és csak úgy ott hagyták az ajtójuk előtt. Volt abban minden; szép ruhák, mindenféle ennivaló, csokoládé, és sok-sok játék. – Képzeld csak – lelkendezett Marika –, még egy ugyanolyan baba is volt benne, mint a tiéd! Most majd együtt dajkálhatjuk a pólyásainkat. – Az enyém már nincs meg – mosolygott Panka rejtélyesen. – Elvitte a Könnytündér.

J. Simon Aranka további meséit itt találhatjátok