3. Vasárnap – Szeretet
Advent négy vasárnapja négy apró fényt hoz. Négy pillanatot, amikor megállhatunk egy kicsit, és megint meghalljuk azt a halk, mély hangot, amit néha elnyom a világ zaja.
Ezek a történetek nem szólnak nagy fordulatokról. Sokkal inkább azokról a szelíd, hétköznapi csodákról, amelyek észrevétlenül találják meg az embert… pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá.
Mindegyik vasárnap egy külön kis világ, egy önálló, kerek történet. De ha mind a négyet elolvasod, lassan összeáll bennük valami mélyebb, meleg üzenet: hogy még ebben a rohanó, néha kemény, sokszor fárasztó világban is
van helye a jóságnak, az emberségnek,
és annak a finom fénynek, amit egymásnak adhatunk.
Bárhol is kezded, bármelyik mondat ragad meg, remélem, találsz bennük egy apró pillanatot, ami ma megérint, megnyugtat, vagy egyszerűen csak melléd ül. Mert néha elég egyetlen pici láng… hogy a lélek újra hazataláljon.
A szívben égő láng
A város ezen a vasárnapon egészen más arcát mutatta. A reggeli fény olyan volt, mintha aranypor hullott volna a házak tetejére. A nő lassan gyújtotta meg a harmadik gyertyát az adventi koszorún, és ahogy a láng finoman remegett, valami különös melegség járta át a mellkasát.
Az elmúlt két vasárnap történései még benne éltek: a mécsest tartó idős férfi csendes bölcsessége, a kislány papíron hozott jókívánsága.
Valami kezdett változni benne.
Lassan, szinte észrevétlenül — mintha a szíve óvatosan visszatalálna önmagához.
Ezen a napon úgy döntött, süt valamit. Régen szeretett sütni, de az utóbbi években valahogy lecsúszott a napirendről. Most mégis elővette az elfeledett receptfüzetet, azt, amelyik tele volt gyűrött lapokkal és régi jegyzetekkel.
A sütő melege megtöltötte a konyhát. A fahéj illata halkan belengte a teret, és a nő elmosolyodott — nem is igazán tudatosan, inkább reflexként, mint amikor egy nagyon régi emlék lopva előbújik.
Amikor készen lett a sütemény, egy hirtelen ötlettől vezérelve odatett pár szeletet egy kis tányérra.
„Majd leviszem a lépcsőházba” – gondolta.
„Hátha valaki örül neki.”
Kicsit zavarta is a gondolat. Hiszen ki ad csak úgy süteményt idegeneknek? De valami mégis azt súgta: miért ne?
Letette a tányért a bejárati asztalkára, mellé egy cetlit:
„Ha szükséged van egy kis melegségre, vegyél egy szeletet. Szép adventi vasárnapot!”
Aztán el is felejtette az egészet.
Késő délután, amikor hazatért, a tányér már üres volt. Csak a cetli maradt ott — rajta egy újabb kézírás. Talán remegő, talán öreg ujjakkal írta valaki:
„A szeretet néha ott talál ránk, ahol nem számítunk rá. Köszönöm. – A második emeletről”
A nő elmosolyodott, aztán a következő pillanatban el is bizonytalanodott. Második emelet…? Arra lakik az idős férfi, akivel az első vasárnap találkozott.
Lehet, hogy ő volt? A gondolat egy pillanatra megérintette, de nem erőltette. Nem az volt a fontos, ki írta. Hanem az, hogy valaki érezte: gondoltak rá.
Mégis… ahogy felment a lépcsőn, valami lassan összekapcsolódott benne. Nem logikailag. Lelkileg. A szeretet nem mindig nagy, világmegváltó gesztusokban érkezik.
Néha egy mécses lángjában.
Néha egy gyerek papíron firkált jókívánságában.
Néha egy szelet sütemény melegében.
Az este csendjében, miközben a harmadik gyertya már alig pislákolt, a nő halkan, alig hallhatóan suttogta:
„Lehet, hogy még mindig működik bennem a szeretet… és talán van, aki ezt látja is.”
A szívében valódi láng gyulladt. Nem látványos. Nem harsány. Csak olyan puha, meleg és szelíd — ahogy csak az őszinte szeretet tud ragyogni.
Jövő vasárnap hazatalál a fény – érkezik az adventi történet utolsó, legmelegebb fejezete.
Ez is érdekelhet
Adventi élmények a családnak
5 dolog amiből a tél végéig erőt meríthetünk.
