6
ÉletLeckék-LeckékazÉletről,  NŐ a nőben

Boldogságunk kulcsa az, hogy Szárnyalunk, és Jól érezzük magunkat a Bőrünkben.

Mire akar tanítani engem......??

Az előző bejegyzést ezzel a mondattal zártam: 

“Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a szívproblémám kiújult, teljesen „véletlenül” a kezembe akadt egy könyv, ami később a “Bibliámmá” vált. Ennek a könyvnek a lényege, hogy a betegségeink 99%-át a lelki bajainknak köszönhetjük. Az elhízást is betegségként könyveli el.” 

A könyv ami megváltoztatta az életem:
102929F

Ez a könyv ebben a témában azt hiszem az első volt, még a 90-es évek elejéről. Azóta persze több hasonló is megjelent, de nekem ez nőtt a szívemhez. Mert rendkívül közérthetően magyarázza meg, hogy egy-egy betegséggel kapcsolatosan mire érdemes gondolni, hogy milyen lelki tényező állhat a testi bajaink mögött. 

Én úgy gondolom, hogy a lelki tényező, egy kis szeletét adja annak a bizonyos “EGÉSZSÉG TORTÁNAK” (nem hiába vagyok cukrász, még ennyi év távlatából is tortában gondolkodom). A többi szelet a: vitaminok, az egészséges táplálkozás, a mozgás, a relaxálás, az ÉN IDŐ, az alvás, folyadék fogyasztás, örömök, BÉKESSÉG, SZERETET, nevetés, szex, boldog párkapcsolat, zene…….

A kövérségre, elhízásra, túlsúlyra, nem úgy tekintünk mint betegségre igaz? 

Pedig ez is csak egy jelzés, hogy valamit nem jól csinálunk. Valahol rés van azon a bizonyos pajzson….

Részlet a könyvből:

“Egy betegség akkor jön létre, ha az agy „parancsközpontja” és a szóban forgó agyterületnek alárendelt szerv vagy testrész között információzavar”, illetve szélsőséges esetben „információkiesés” lép fel. Minden szerv és testrész ugyanis közvetlen kapcsolatban áll egy meghatározott agyterülettel, onnan kapja a működéséhez szükséges információkat. Az adott agyterület ugyanakkor bizonyos problémák és konfliktusok földolgozásáért és megoldásáért is fele­lős. Ha egy agytájék huzamosabb ideig bizonyos konfliktusokkal van elfoglalva, képtelen lesz megfelelően irányítani a neki alárendelt szerv vagy testrész működését. Következésképp a zavaros, netán hiányzó információ rendellenességet idéz elő a megfelelő szervben vagy testrészben. Az ember megbetegszik.

Abban a pillanatban, hogy a konfliktus megoldódott. az informá­ciók ismét szabadon áramolhatnak, a test működése helyreáll, s a tünet megszűnik. Persze csak akkor, ha az információkiesés követ­keztében időközben nem alakult ki maradandó károsodás. Amennyiben a konfliktus megoldatlan marad az adott agyterületen „merev kép” rögzül, ami az embert éjjel-nappal foglalkoztatja. Az információáramlás teljesen és tartósan leáll. Így válik a betegség „krónikussá”. azaz a test “szüntelenül” jelzi, hogy zavar áll fenn, és fájdalom útján szólít fel annak elhárítására.”

“A test önmagától nem betegedhet meg, mert csupán az emberi tudat kivetülési közege. Hasonlít a vetítővászonhoz, mely magától nem tud képeket létrehozni.”

“A gondolatok képezik a filmek anyagát. s a tudat dönti el, hogy éppen melyik film peregjen le. Semmi értelme tehát réseket hasítani a vetítővászonba, ha valakinek nem tetszik a film (operációk), vagy éppenséggel újra meg újra üresre törölni a felületet (tüneti kezelés).

Ha az ember valódi “ön-tudattal” él, teste nem betegedhet meg, mert tudatában csupa egészséges, tökéletes kép jön létre. A betegség útján a szervezet azt jelzi, hogy „nem az vagy, akinek valójában lenned kellene és elsősorban az önmagad, a valódi éned iránti szeretet hiányzik belőled”.

“A betegség barátunkká és hűséges segítőtársunkká válhat, mert segít visszatalálni önmagunkhoz, hogy igazi énünk tudatában él­jünk.”

Nem a saját identitásunknak megfelelően élünk, hanem megtanul­tunk bizonyos szerepeket eljátszani. Megtanultunk úgy viselkedni, hogy “sikert érjünk el, elismerést arassunk és szeressenek minket. Azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a többiek ilyen­nek akartak látni, s az eredményt büszkén a “személyiségünknek,. nevezik. Pedig valahol a lelkünk mélyén világosan érezzük, hogy valami nincs rendben, mintha saját magunk ,.mellett”‘ élnénk. Rossz a közérzetünk, elégedetlenséggel, állandó hiányérzettel küszkö­dünk, holott sikereket érünk el. A lelkünk szomorú, mert olyan szabályok, programok, szerepek és belénk nevelt viselkedésminták börtönébe zártuk, melyeknek tulajdon lényünkhöz a valóságban semmi köze. 

Hm…….eléggé elgondolkodtató. Többször elolvastam már a könyvnek a bevezető részét, és mindig, újra meg újra találok benne valami újat, valamit, ami pont akkor jól jön. 

Na és mit mond a könyv az Elhízásról-Túlsúlyról…….

“Test és lélek kölcsönhatását talán semmi sem fejezi ki oly világosan, mint az étkezési szokások. A táplálékfelvétel már a csecsemőnél sem csupán egy alapvető szükséglet kielégítését jelenti, sokkal inkább a szeretettség és gondoskodás fokmérője. Ez az összefüggés — erősebb vagy gyengébb formában— életünk során mindvégig fennmarad. Ha később az az érzésünk támad, hogy nem szeretnek eléggé, vagy hiá­nyoljuk a meghittséget, ősi ösztönünk sugallatára többet eszünk, mintegy az egykori meghitt közelség jóleső érzését felélesztve.

A „szeretetéhséget” ezen a módon természetesen nem lehet csil­lapítani. Az evés befejeztével megtelünk ugyan, de nem töltődünk fel. Nem szűnik meg a belső űr. Az unalom és a ki nem teljesedett élet hasonló mechanizmust vált ki. A valóságban mindegyik esetben szeretetre, meghittségre és elismerésre vágyunk. Nem hiába mondja a szólás: “Férfiembert a gyomrán keresztül lehet meghódítani”. vagy “Úgy szeretlek, majd megeszlek”. Ha kiskorunkban jól visel­kedtünk vagy bátran viseltük el a fájdalmat, édesanyánktól jutal­mul édességet kaptunk. Ugyanígy későbbi életünkben is megjutalmazzuk magunkat, ha ezt az élettől nem remélhetjük. Mindez végeredményben “kövérséghez” vezet, egyben a frusztrá­ció érzéséhez és bánathoz, mely egyenesen rákényszerít, hogy ismét csak az evésben keressünk feledést.

A gyöngédség és meghittség utáni vágy testileg, szintén „éhség­ben” nyilvánul meg, s ha ezt csillapítjuk, érzékelési felületünk, azaz a bőrünk kitágul. Ezáltal elméletileg az esélyünk is megnövekszik. hogy „érintkezésbe” kerüljünk egy másik emberrel. Ráadásul a tekintélyes testalkat maga is biztosíték arra, hogy észrevegyenek minket.

A mértéktelen evés mögött tehát mindig “éngyengeség” áll, melyet külső táplálással kompenzálni kell, ez persze nem vezet megoldáshoz. Az éngyengeség szükségszerű következménye az újabb kudarc, sőt félelemérzet, mely ismét csak evés révén csilla­pitható. Az ember, miközben megkísérli, hogy belső ürességérzetét evéssel szüntesse meg, magába fojtja félelmeit és frusztrációs érzé­seit. Különösen gyakori ez olyan családokban, ahol a szülők is hasonló módon viselkedtek. Evéskor az ember nem érez elégedet­lenséget, félelmet, csalódottságot, bánatot, bizonytalanságot, fruszt­rációt, elhagyatottságot, szorongást, depressziót és szeretethiányt. Ám amire voltaképpen szüksége van, az a kapcsolat, meghittség, gyöngédség, siker, elismerés és szeretet.

A túlsúlyos ember tehát olyan dolgokat hurcol magával. melyek megnehezítik számára az életet — mindenekelőtt hamis énképet

Tudata mélyén persze tisztában van vele, hogy igazi énje teljesen más. Mégis elutasítja saját lényét. Következésképp az életenergia képtelen szabadon áramolni benne, a megoldatlan problémák külső súlyként nehezednek rá, így az életet kétszeresen is terhesnek érzi. Meg kell tanulnia levetni az álarcot, eltávolítani az akadályokat, felhagyni a szerepjátszással s lebontani az őt körülvevő védőfalat. Hiszen élete csupán azért nehéz, mert megnehezíti magának.

De ha az életet terhesnek találom, ez egyben azt is jelenti, hogy az életnek is baja van velem. Szüntelenül akadályozom önmagam, igazi énem létezését. Életem azért vontatott, mert meggátolom szabad folyását — a lehetőséget, hogy valóban betöltse a pillanatot.

Az elhízott ember nemcsak saját magát utasítja el, de többnyire a környezetét is. Amit másokban kifogásol, azt valójában saját magában kifogásolja. A többiek csupán egyfajta tükröt jelentenek, melyet az élet elébe tart, hogy felismerje benne önmagát. Nem szabad arra törekednie, hogy más legyen vagy környezete kedvére tegyen: igazán és csorbítatlanul önmagává kell válnia. Ha valóban önmagam vagyok, többé nem formálok igényt arra, hogy a közép­pontban álljak s minden az én kis „énem” körül forogjon. Hiszen akkor létem középpontjában élek, önmagamban nyugszom, lényem közepén, saját életem középpontja vagyok, s így képes leszek elfo­gadni környezetem másságát is.

Foglaljuk össze:

Elhízás: belső üresség, szeretetéhség, gyöngédség iránti vágy, éngyengeség, hamis énkép

A túlsúlyosság jelzi

  • a beteljesülés iránti sóvárgást, egy kiteljesedett, biztonságot adó és meghitt élet utáni vágyat,
  • a régi viselkedésmintákat, például: a tányért üresre illik kikanalazni.­ Az ember akkor derék gyermek, megfelel mások elvárá­sainak,
  • a másoktól remélt, beteljesületlen elvárásokat. Több szeretetet, törődést követelek a másiktól ahelyett, hogy adnék,
  • az igényt hogy éléskamrám, ínséges időkre, mindig tele le­gyen. „Birtokolni”, kuporgatni, gyűjtögetni akarok a jövőre, ezért is nem tudok itt és most élni,
  • elégedetlenségem, félelmem, csalódottságom, bánatom, bi­zonytalanságom, frusztrációm, elhagyatottságom, szorongásom, depresszióm és szeretethiányom elutasítását.
  • hogy nem felelek meg “belső képemnek”, mivel más akarok lenni, mint ami vagyok, így többé nem vagyok önmagam. Mikor a “teljességre” vágyom, voltaképpen önmagam hiányát érzem.
  • próbálkozásomat, hogy több legyek annál, ami vagyok. Terjedelmesebb, nagyobb, erősebb és befolyásosabb, azaz „súlyos” sze­mélyiségnek számítsak.
  • hogy nem engedem meg magamnak, hogy a dolgokat könnyedén vegyem, azok rám nehezednek,
  • hogy képtelen vagyok lehetővé tenni az élet szabad folyását, nem tudok örömben és könnyedén élni,
  • hogy nem élek békében önmagammal, más akarok lenni, mint ami vagyok.
  • hogy meg akarom kapni azt, amit saját magamnak sem adok meg: elismerést, meghittséget, gyöngédséget és szeretetet,
  • a kielégítetlen lét miatt érzett unalmamat. Mivel nem töltöm meg a pillanatot, magam sem töltődöm fel.
Amit tenni kell
  • Meg kell szabadulnunk mindenféle mércétől, nem szabad akar­nunk többé másnak vagy „többnek” lenni: hanem meg kell enged­nünk magunknak, hogy önmagunk legyünk,

  • El kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, s teljes örömben azzá válnunk, amik valójában vagyunk.
  • Nem lenne szabad többé szoron­gatott helyzetbe kerülnünk, hiszen ezáltal csupán megzavarjuk tu­lajdon belső harmóniánkat.
  • A felgyülemlett energiákat szabadjára kell engedni, hagyni kell, hadd működjön maga az élet, hadd létezzünk mi, az élet és mások úgy, ahogy vannak.
  • Szabaduljon meg az önmagáról alkotott eszményképtől, neveze­tesen, hogy milyen karcsúnak kellene lennie. 
  • Fogadja el a világot olyannak, ahogy létezik.
  • Ne fogja fel többé olyan nehéznek az életet, inkább lássa be: az élet valójában jóindulatú. 
  • Gondoljon arra, hogy “Nem kell semmit tennem, hogy jó legyek, hiszen eleve az vagyok.”
  • Ismerje el tulajdon egyediségét. A Földön még soha nem létezett olyan ember, mint Ön, és soha nem is fog. Ön valóban egyedülálló lény.
Egy picit hosszúra sikerült ez a bejegyzés, és biztosan nagyon megosztó is lesz. De talán egy kis elmélkedést megér az egész.
Nekem is hosszabb idő kellett mire megemésztettem, de ma már bármilyen betegség is üti fel a fejét a környezetemben, azonnal a “kis könyvecskémhez” fordulok, hogy támpontot adjon.
 
Mintegy 2400 évvel ezelőtt Szókratész kijelentette, hogy “nem létezik a lélektől független, pusztán testi betegség”, majd Paltón a méltán híres tanítvány keserűen megállapította: “A betegségek kezelésében a legnagyobb tévedés, hogy külön orvosok foglalkoznak a test, valamint a lélek bajaival, holott e kettő nem választható el egymástól.
 

 Ha kíváncsi vagy a folytatásra, olvass tovább…..tarts velem7

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük