A könyv fülszövege

Miskolc, 1920-as évek. A nyolcéves Károly és a négyéves Anna szüleit szinte egyszerre viszi el a spanyolnátha, a gyerekek pedig árvaházba kerülnek. Rideg és szeretetnélküli apácák gondoskodnak róluk, a fiúk között pedig farkastörvények uralkodnak: aki erősebb, az éjszaka leple alatt bármit megtehet a többiekkel. A testvérpárt néhány év múlva nevelőszülők veszik magukhoz, de vajon képesek-e elfelejteni mindazt, ami az árvaházban történt velük?

Hatvan évvel később, szintén Miskolcon az ötéves Eszter elhidegül imádott édesapjától, miután anyja figyelmezteti, hogy vigyázzon vele. A kislány csak nagyapjára, Tatusra számíthat, aki mindennél jobban szereti unokáját, s akiben Eszter mindenki másnál jobban bízik.

Péterfy-Novák Éva új regényében megrázó kérdéseket tesz fel: mi lesz egy megnyomorított gyermekből? Hogyan válik szörnyeteggé egy felnőtt? És vajon meg lehet-e törni a generációkon átívelő családi mintákat?
“Azt kéri, ne mondjam el senkinek, hogy miről beszéltünk. Ez a mi titkunk. Amolyan női titok. És a nőknek össze kell tartaniuk, nem szabad elárulniuk egymást. Mert az olyan lenne, mintha a legjobb barátodat árulnád el, mondja anyu. Minden nőt úgy kell nézni, hogy a legjobb barátod. Mert a férfiak mások. Jobb, ha tudok ezekről a dolgokról, és ideje odafigyelni magamra. Gondolkodott a konyhában, hogy biztosan megértettem-e, amit mondott, de aztán arra jutott, hogy már elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megértsem.
Hogy apánk előtt nem vetkőzünk. Mert a férfiak rosszak.”

Péterfy-Novák Éva 1961-ben született Diósgyőrben. Személyes traumájának feldolgozása miatt kezdett blogot írni, majd a bejegyzésekből 2014-ben Egyasszony címmel nagy sikerű memoár, később pedig monodráma is készült. 2017-ben jelent meg A rózsaszín ruha című novelláskötete, amelyben szókimondóan, ugyanakkor humorral és empátiával ír a körülöttünk lévő világról, életünknek azon bántó részleteiről, amelyekről igyekszünk nem tudomást venni. Péterfy-Novák Éva írásainak ereje abban rejlik, hogy számára nincsenek tabuk.

Az én véleményem a könyvről

A legnagyobb betűmérettel kellene azt írnom, hogy ez a könyv 

SOKKOLÓ

Érdekes, furcsa, “véletlen”, hogy az előző könyv után, ami az Örökölt Sors volt, pont ezt a könyvet választottam. Miért mondom ezt? Mivel az Örökölt Sors a családi mintákról, és azok hatásáról szól a jelenlegi életünkre, nagyon röviden, és tömören. Majd jött az Apád előtt ne vetkőzz, mintha annak a könyvnek az egyik esettanulmánya lenne. 

Olvastam, olvastam, olvastam, sírtam, dühös voltam, szinte letaglózott. Hetekig kellett emésztgessem, mire most írni tudok róla. 

A könyvből megismerhetünk egy kort, az abban élők körülményeit, helyzetét, boldog és nehéz pillanataikat. Megismerhetünk gyerekeket, akik annyira vágytak a szeretetre, hogy az őket ért szexuális bántalmazásokat is úgy fogadták el, minta ez a “normális élet” része lenne. 

Szerencsére nem emlékszem, hogy velem bármi hasonló történt volna, mégis tökéletesen beletudtam helyezkedni azokba az eseményekbe, amiket a gyerekek átéltek. Talán azért, mert annyira képszerűen, de mégsem túl részletezve, bő lére engedve írta meg az író, ezeket a borzalmas eseteket. Szinte minden mozzanatot, minden aktust, vagy Papus “szeretgetést” láttam magam előtt. Sajnos még azt is eltudom képzelni, hogy ez akár a napjainkban is megtörténhetne. 

“Boldogan bújok hozzá, ő meg viccesen megnyalja az arcomat, pont úgy, mint ahogyan Cilike nyalogatja a kiscicáit. Finoman, óvatosan, féltően. Nevetek, mert csiklandós érzés. Tatus is nevet. Azt javasolja, legyen ez a mi kettőnk titkos játéka. Azt mondja, hogy ezt csak akkor szabad, ha más nem látja, mert ez szeretetnyaldosás, és nem kell senkinek tudnia. Mert megsértődnének, amiért őket nem nyalogatja. De hát őket nem szereti annyira, mint engem, persze, hogy nem csinálja ezt velük.”

Anyaként belegondolni, hogy ilyen szörnyűség lehetősége fennáll és ez nem egy fikció, hiszen ilyen elképesztő szörnyűségeket nincs emberi fantázia, főleg nem egy nőé, aki ilyet ki tudna találni, hát… azt kell mondjam, hogy elborzaszt.

Miután elolvastam, azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne úgy “felvilágosítani”, figyelmeztetni a fiamat arra, hogy léteznek szörnyetegek a világban, akik a szeretet címszó alatt olyat képesek tenni, ami egy életre megnyomorítja… homokba dugni a fejünket nagyobb bűn ezek után, hogy tudom, láttam, olvastam, feketén-fehéren, hogy de!!!!, ilyen van. 

Ez a téma, nem egy esti vacsizás közbeni: Na akkor beszélgessünk valami könnyed témáról szóló beszélgetés része. Ugyanakkor egy beszélgetést mégis “kikövetel” magának. A hogyanját mindenki vérmérsékletének, gondolkodásmódjának, habitusának megfelelően teszi meg, CSAK TEGYE MEG!!! 

Péterfy-Novák Éva nem egy könnyű sorsú lélek. Hihetetlen dolgokon ment Ő maga is keresztül. Ebből születnek a könyvei, mint pl.: az Egyasszony is. 

Olvass bele:

“Megfordít, beszappanozza a hátamat is, aztán leöblíti, és visszafordít. Nézeget, azt motyogja, uramisten, mekkora vagy már. Pedig nagy vagyok már egy ideje. Csak nem vette észre. Majd elkomorul az arca.

– Apád előtt ne vetkőzz – mondja hirtelen.

Nem értem, mit akar, de nem is igazán figyelek. Inkább lenézek a lábamra, mutatom, hogy szerintem hol koszos még. Anyu szó nélkül meg is mossa, közben zavartan köhécsel.”

“Szép tiszta lettem, mégis koszosnak érzem magam. Szólok, hogy fázom, anyu a pizsamáért nyúl, és rám adja. Közben zavartan magyaráz.

– Tudod, kicsim, vannak olyan apák, akik bántják a saját lányukat. Hallottam már olyat, az újság is írta, hogy egy apa megerőszakolta a saját lányát.

Az agyam sebesen jár, keresem a szót, tudni akarom, mit jelent: megerőszakolta. Ez csak valami nagyon nagy bűntett lehet, látom anyun, hogy mennyire feszült. Mi lehet az a megerőszakolás? Olyan, mint amikor megrugdosnak valakit, vagy leköpik? Vagy talán olyan, mint amikor az utcában az a koszos ember egyszer lehányta az újságos nénit?
Látom anyun, hogy a megerőszakolás valami ennél is nagyobb szörnyűség.
Teljesen elzsibbadok. Miket beszél ez összevissza. Azok, akik ilyesmit csinálnak, azok más apák! Az én apukám szelíd és jóságos! Az én apukám jó ember. Lihegek, de nem merek semmit mondani. Anyu keze remeg. Aztán mégis kitör belőlem:
– De hiszen apu soha, de soha nem tenne szörnyűséget! – Szinte felsikítok.
– Persze hogy nem, de tudod, kicsim, a férfiak nem jók. A férfiak rosszak, és mindenre képesek.”

“Nagyapa szerint anyu nem volt mindig magának való. És nem volt mindig szomorú. Csak nagyapa szerint apu nem teszi őt boldoggá, és nagyapa szerint ez nagyon csúnya dolog. Mert nagyapa szerint, ha egy nőt feleségül veszünk, akkor kötelességünk boldoggá tenni. Ő például mindent megcsinál nagymama helyett, és soha nem molesztálja. Nagymama ezért aztán boldog. Egész nap azt csinálhat, amit szeretne. Mert nagyapa békén hagyja. De nagyapa szerint apu nem figyel anyura, mert nem látja, hogy anyunak a takarítás és a rend a mindene, és sokszor csúfolja, amikor pucovál. 

Nagyapa szerint ez oda vezet, nézzem meg, hogy már nem szólnak egymáshoz, mert nagyapa szerint, ha apu békén hagyná anyut, akkor anyu boldog lenne, és nagyapa szerint néha talán még nevetne is, mint régen. De nagyapa nem sokat tud a mostani anyuról, mert már nem állnak olyan közel egymáshoz, mint valamikor. Tudom, hogy én nagyon szeretném azt az anyukát, akiről nagyapa mesélt. Aki azelőtt volt, mielőtt boldogtalanná házasodott.”

Nem könnyű, könnyed olvasmány! Én mégis azt mondom jól tettem, hogy elolvastam. Olvasd el te is, és írd meg a véleményedet, nagyon kíváncsi vagyok rá!!!

Összegyűjtöttem egy csokorba a könyveket, amiket idén olvastam és véleményeztem. Itt találod őket.